Új év, új mese. Stílusban eltér az eddigiektől, de attól még szerethető lett. A képről is szólnék. Magam festettem - egy csempére. Tinédzser koromban, vagyis már legalább 20 éve. Ez idő alatt nem halványult, csak kissé kopottas lett. Nagyon szeretem! :)

A falutól nem messze volt egy erdő.

Azt hallottam, hogy a természet közelsége jobbá teszi az embert. Én úgy döntöttem, hogy jobb ember szeretnék lenni. Ki is találtam magamnak, hogy több időt fogok tölteni az erdőben. Megfigyelem a növényzetet, az állatokat, lehullt faleveleket gyűjtök…

Szóval elkezdtem kijárni az erdőbe, mint ahogy azt elterveztem.

Volt ott egy fa. Egy különös fa. Ez a fa mozgott. Változtatta a helyét.

Eleinte én sem hittem el. Csak az tűnt fel, hogy amikor a közelében jártam, hol nekimentem, hol nem. Elkezdtem figyelni. Mármint azt, hogy mikor megyek neki és mikor nem. Aztán elkezdtem pontosan ugyanúgy megközelíteni, ugyanazon a nyomvonalon járni. Egy idő után szépen kirajzolódott az általam kitaposott ösvény. És még így is előfordult, hogy nekimentem. Sőt! Az is megtörtént párszor, hogy amikor elmentem mellette, nem mentem neki, viszont a hátamnak, a hátsómnak, a combomnak neki ütődött egy ága. Mintha a Fa utánam csapott volna.

Ez egyszerűen lehetetlen! Még hogy egy fa mozogni tudjon? Jár és kel, ahogy neki tetszik? Ez képtelenség! Hova kerültem? Az entek gyülekező helyére? Mi ez itt? Egy meseerdő?

Nem hagyott nyugodni a dolog, úgy hogy módszeresen, tudományos eszközökkel kezdtem el megfigyelni az eseményeket. Fogtam egy mérőszalagot és időnként megmértem a Fa által megtett távolságokat. A számokat pedig feljegyeztem. Egyre gyakrabban mértem, különböző napszakokban, majd ritkábban mértem, szinte véletlenszerű volt, hogy mikor. A feljegyzéseim pedig naplóvá nőttek. Naplót vezetek arról, hogy jön – megy egy fa az erdőben. Őrület!

Márpedig a számok nem hazudnak. Ez a fa mozog!

Amikor már nem bírtam elviselni ezt az őrületet, lementem a folyópartra az Öreghez.

Az Öreg nagyon jól tudott hallgatni. Keveset beszélt. Korát nem tudni, állítólag, ő maga sem tudta. Azt mondta, nem számolja. Mert minek. Az Öreg olyan volt, mint bármelyik öreg bölcs egy regényben. Cserzett, napbarnított bőr, széles karimájú kalap a fején, pipa a szájában… Csak ült egy nagy kövön és bámulta a folyót, a túlpartot. Ritkán szólt.

Én nem szerettem vele beszélgetni. Amikor ideköltöztem a faluba a városból, engem folyton ugratott. Gúnyolódott rajtam, mert szinte semmit sem tudtam a falusi életről, a természetről. Mégis valahogy szerettem a társaságában lenni, mert olyan megnyugtató volt a közelsége. Ő nem szeretett beszélgetni, én meg vele nem szerettem beszélgetni, úgy hogy jól elvoltunk ketten a kövön a folyó partján.

Ilyenkor egy idő után lecsendesedtek a gondolataim, már nem vert hevesen a szívem, kiürült a fejem. Mintha a folyó kimosná a szennyet az agyamból. Én is csak ültem ott, bámultam a vizet, a túlpartot.

Megnyugodva tértem vissza a házba. Elővettem a naplómat és visszalapoztam a feljegyzéseim elejére. Néztem a számokat, lapozgattam, néztem a számokat… Mi a …? … Ez meg hogy lehet? … Feltűnt, hogy időnként egyeznek a számok. Ezek szerint van olyan, amikor nem mozog a Fa. Na, de mikor nem mozog? És miért nem?

Még kíváncsibb lettem. A megfigyelést nem hagytam abba. Koncentráltam az egyező számokra is. Kijártam az erdőbe, gyűltek a puklik a homlokomon és a hurkák a hátsómon. De ezek nem tántorítottak el, megpróbáltam kitalálni, hogy mi lehet az oka az egyezésnek. Mikor nem mozog a Fa? És miért nem mozog a Fa? A Hold miatt? A Nap miatt? Az eső miatt? A többi fa miatt? AZ állatok miatt? Csak bizonyos állatok miatt? … Tudni akartam. Figyeltem mindenre. Az időjárásra, az erdei állatok szokásaira… Újra és újra visszanéztem a számokat, de semmi szabályt nem tudtam felállítani. Úgy tűnt, teljesen rendszertelenül egyeznek a számok.

Természetesen a „hobbim” mellett éltem a normális minden napjaimat, tettem a dolgomat, nem hanyagoltam el semmit. A napjaim változatosak voltak, és ez meglátszott a lelki állapotomon is. Voltak napok, amikor kifejezetten boldog voltam, és persze voltak olyan napok is, amikor mérgemben a legszívesebben a falhoz csapkodtam volna a tányérokat. Voltam fáradt, álmos, szomorú…

A szokásos napi teendők mellett kitartóan jártam az erdőbe, gyűltek a puklik a homlokomon és a hurkák a hátsómon.

És amikor már elegem lett a puklikból és a hurkákból, lementem a folyóra az Öreghez.

Nem akartam én vele beszélgetni, dehogy akartam! Dühös voltam és elkeseredett, ráadásul úgy néztem ki, mint akit jól helyben hagytak. Kinek kell ilyenkor még egy sor gúnyolódás is?

Nekem a nyugalom kellett.

Szóval lementem a folyópartra. Az Öreg persze megint ott ült a kövön. Rám se nézett.

- Elmondod? – kérdezte.

- Nem! – feleltem hevesen. Hangom élesen hasított bele abba a csendbe, abba a nyugalomba. Az Öreg csak megvonta a vállát és szívta tovább a pipáját.

Ez alkalommal képtelen voltam lenyugodni. Néztem én a folyót is meg a túlpartot is, de nem jött a megváltó nyugalom. Nagyon kikívánkozott belőlem ez az egész furcsa eset. A felszínen volt, nem tudtam elnyomni. Sóhajtottam egyet és úgy döntöttem, hogy mégis elmondom az Öregnek. Lehet, hogy megint élcelődni fog rajtam, de legalább megtudom, hogy tényleg megőrültem vagy sem. Vettem egy nagy levegőt és kiöntöttem neki a szívemet. Elmondtam az Öregnek mindent, minden apró részletet. Ő pedig végig hallgatott. Nem kérdezett, nem szólt egy szót sem. Csak ült ott és szívta a pipáját. Még akkor sem szólt, amikor a mondandóm végére értem. Kalapjának karimája árnyékot vetett az arcára. Talán nem is láttam, talán csak éreztem, hogy a ráncai mosolyognak a szeme körül.

Csend.

Magamban elkezdtem szapulni magamat, hogy hogy lehetek ilyen ostoba, hogy pont az Öregnek, mire számítottam, eddig is fajankónak tartott, most már végképp annak fog tartani…

- Fiatalkoromban sokat jártam az erdőt… - Megdermedtem. Levegőt sem mertem venni, pillám sem rezdült. Az Öreg mesél! Nem akartam elijeszteni. Szemem továbbra is a folyón tartottam, de a fülemet nagyon is hegyeztem.

- Fiatalkoromban sokat jártam az erdőt… Volt egy fa. Egy különös fa. Ez a fa mozgott. Változtatta a helyét… - és az Öreg elmesélte a megpróbáltatásait a Fával. Mintha az én esetemet mondta volna el. Az ő története kísértetiesen hasonlított az enyémhez. – Aztán egy nap a Fa nem mozdult többé. – Kész. Vége. Többet nem mondott az Öreg. Hiába faggattam, fenyegetőztem, kértem, könyörögtem… Csak ült szájában a pipájával és nevetett rajtam. A válla meg rázkódott a nevetéstől. – Majd rájössz magad is! – Legyintett. Csak ennyit bírtam kihúzni belőle. Dühösen otthagytam, mérgelődve hazamentem és folytattam a megfigyelésemet. Kijártam az erdőbe a Fához és gyűjtöttem a puklikat a homlokomra és a hurkákat a hátsómra.

Aztán egy reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy: minden rendben van.

Ez egy furcsa érzés volt a mellkasomban. Tudtam, éreztem, hogy minden így van jól, ahogy van, és minden ott van jól, ahol van. Mindennek és mindenkinek megvan a helye a világban és minden és mindenki a helyén van. Így van rend. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Végtelen nyugalom öntött el. Eltűnt belőlem a lázadó és mindentudónak éreztem magam.  

A Fa sem mozdult többet.

Vagy mégis?

Nem tudom és már nem is érdekel.

Nincs jelentősége.

Még mindig kijárok hozzá. Csak most már nem viszek magammal se papírt, se ceruzát, se mérőszalagot. Én simogatón körbehúzom a derekán a kezemet, ő meg nem ad több puklit meg hurkát.

A fa az élet.

A fa az erő, a bölcsesség.

Egy fa kellett ahhoz, hogy megértsem a világ működését.